22. epizód: Kimondott szó vagy szerelem?

Ahogy Eliza szülinapján (nektek elmondom, hogy most volt 30 éves) megbeszéltük, hogy meglátogatjuk nagyiékat. A tortára való tekintettel Eliza ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen megköszönje a különleges csemegét.

Időközben Edéék előre mentek, így mi Elizával külön kocsival indultunk. És akkor valami olyasmi történt, ami egyszerre volt kellemes és kellemetlen. Korábban mindig azt vallottam, hogy az ember maradjon meg az elvei mellett. Na most éppen ez indított el bennem pár gondolat-futamot. Amint elindultunk, alkalmam volt közelebbről is megcsodálni Eliza valóban elbűvölő mosolyát, az alkonyat igazán támogató fényében. Örültem, hogy Eliza vezet, ki nem hagytam volna ezt a látványt.

– Szokatlanul hallgatag vagy, vagy valamiféle titkos gondolatok hoztak csendet az útra?

– Nem, dehogy. Csak kicsit elméláztam, ahogy rád néztem.

– Nocsak, remélem nem valami kellemetlen élményed volt?

– Nem, pontosabban éppen azon gondolkodtam, hogy létezik-e olyan, ami egyszerre kellemes és kellemetlen.

– Ajjaj, csak nem valami filozófiai gondolat jön?

– Nem, nem. Jöhetne, de inkább teljesen őszintén elmondom neked, hiszen igazán jó barátok vagyunk. Vagy nem?

– Bizony, jó barátok. Bár erről pedig én tudnék elgondolkodni ebben a csodás alkonyatban. Na de mi is a lényeg?

– A helyzet az, hogy mielőtt ebbe a vállalkozásba belevágtam volna, komoly csalódások értek. Ha egymásra akarnám rakni mindezek terheit, tonnákban tudnám csak mérni. De ezt ismered. Talán a legnagyobb fájdalmam a szerelmi csalódással volt, vagy nem is tudom, pontosan hogyan fejezzem ki mindezt.

– Nem szükséges, emlékszem, hisz pontosan ezeket a szavakat használtad akkor is. Sajnáltalak is miatta. De kérlek, hogy folytasd.

– A csalódásaim után többek között megfogalmaztam, hogy engem többet egy nő nem fog megvezetni. Talán így próbáltam meg védekezni. És az igazság az, hogy a cégünk, az Edével való közös munka, azután pedig te és Noémi, mindent feledtetett.

– Na de akkor mi az, ami egyszerre kellemes és kellemetlen?

– A rövid válaszom az, hogy te.

– Hogyan? Várj, mondd inkább a hosszabb választ.

– Igen, én is azt szeretném, mert ez így szörnyen hangzik. A lényeg, hogy amióta együtt dolgozunk, a munka mellett egyre inkább másfajta kapcsolatot is érzek kettőnk között. És most, ahogy így autózunk, erre gondolva az jutott eszembe, hogy ez milyen kellemes, ugyanakkor vajon ragaszkodjak-e az elveimnek, amelyek most elég ostobának tűnnek.

– Huh, ez nagyon érdekes, mert én ugyan nem fogalmaztam meg, pontosabban nem így, de a gondolat bennem is felmerült, bár elsősorban a munka oldaláról. Nem tudom, hogy hová vezetne, ha ezt a másfajta kötődést kevernénk a munkával. És ez bár sztereotípia, de mégis vannak bennem félelmek.

– Hát ez szuper. Egyre több a dilemma, és most nem tudom azt sem, hogy aludjunk-e erre egyet, vagy várjunk pár napot, vagy bújjunk össze, legyünk lazák, és majd kiderül minden. És mielőtt reagálnál, én az utóbbira voksolnék.

– Hát, valahogy én is így gondolnám, de jó, hogy te mondtad ki előbb.

– Na akkor ezt is megbeszéltük. Most már csak egy kérdésem lenne.

– Oké.

– Jó úton haladunk? Mert nekem nem ismerős a táj.

– Basszus, ezt benéztem én is, annyira elvitték a gondolataim a figyelmem. Bocs. Itt fordulj vissza.

– Remélem, most csak az útra gondolsz és nem miránk?

– Naná, az útra. Mi már megegyeztünk.