19. epizód: Meglepetés a parton

Lassan kifújt a mai napi forgalom, ezért pihenés gyanánt leindultam a partra. Nagyon intenzívek a napjaink, hiszen itt elsősorban az emberekkel kell foglalkoznunk, a kaja szinte mellékes. Pár héttel az indulásunk óta egyértelmű megállapításunk, hogy nincs két egyforma ember, sőt, akik mondjuk másodszor, vagy harmadszor jöttek el hozzánk, még ők sem egyformák. Még saját magukhoz képest sem. Megérne egy elemzést, hogyan lehet az emberekben ennyiféle szín. Voltak napjaink, amikor a kemény munka ellenére felüdülés volt az emberekkel beszélgetni, megismerni a sorsukat, életüket, félelmeiket és vágyaikat. Talán Ede fogalmazta meg tűpontosan egyszer a különbséget korábbi étterme és a truck vendégeivel kapcsolatban. Ha éttermet csinálsz, akkor egy idő múlva teljesen kiismerhetővé válnak az emberek, pontosan tudod, hogyan fognak reagálni, mondjuk az újdonságokra, arról nem is beszélve, hogy egy idő után szinte teljesen arctalanná válnak, eltűnnek az egyediségek. Ahogy így magamban elmélkedtem, valaki megkocogtatta a vállamat.

– Helló Tanár úr! Nem zavarom? Képzelje, hogy még így hátulról is felismertem. Igaz, hogy sokat segített, amint félhangosan, alig érthetően elemezte az embereket.

– Ajaj, ez biztosan a ritka magányom miatt van. De ismerem kegyedet?

– Hát, alig, hiszen éppen, hogy csak elkezdődött a szemeszter, amikor közölték, hogy más veszi át a kurzust. Pedig az a kevés, amit hallottam, igazán kivételesre sikeredett. Én speciel nagyon vártam a folytatást. Aztán ahogy megtudtam, pont így volt ezzel mindenki más is.

– Üdv a mindennapokban, talán lassan nevezhetjük életnek is.

– És most mit csinál tanár úr? Kis nyaralás, mielőtt elmegy egy másik egyetemre?

– Én most a testvéremmel éppen új vállalkozásba fogtunk, ami vendéglátás, pontosabban egy food truck.

– Hogy? Jól értem? Büfé?

– Hát nem mintha ez fájna, de volna kedve velem jönni? Csak azért, hogy bemutassam a különbséget a büfé és a street food között.

– És ha már így együtt kajálunk, lehetne, hogy tegeződjünk? Nem nagy a korkülönbség és most már amúgy se a tanárom.

– Persze semmi akadálya. De én most felpattanok a pultba, gyere csak közelebb.

– Mit parancsol az ifjú hölgy? – ez már Ede hangja volt, aki nem tudott semmit az előzményekről, viszont azonnal ráhangolódott a helyzetre. Hiába, az én tesóm.

– Csak azt kérném, ami a tan…, bocs Antal készíteni fog.

– Szóval a hallgatója voltál a tesómnak? És most le akarod enni mindazt a csalódást, amit az óráidon okozott.

– Nem szó sincs erről. Én csak…

– Nem kell izgulni, tudom, milyen szuper a tesóm, és ha túléled az ételt, akkor te is meg fogod tudni.

– Parancsolj! Te vagy az első, aki ebben a minőségemben is megismerhet.

– Hát ez nagyon tuti, már bocs, de nem is néztem volna ki belőled ilyesfajta tudást.

– Ó, igen a tudás. Az nagyon sokféle lehet. Ha belegondolok, én inkább abban a gondolatban hiszek, hogy egyedül a nemtudás biztos.

Hagytam, hogy Ede elkápráztassa a volt hallgatómat, akinek még a nevét sem tudom. És ahogy láttam, még vagy egy negyedóráig nem fogom megtudni, hiszen olyan elvarázsolt odaadással ette a kaját, hogy én is a gyönyörködés mellett döntöttem. Hihetetlen kecses és érzéki volt, ahogy szinte simogatóan ölelte a szendvicset, majd, amikor a szájához emelte, lassan lehunyta a szemét, csodás kis mosollyal az arcán adta át magát az élvezeteknek. Egyszerre volt izgató, és egyszerre volt gyermekien bájos. Lefényképeztem az agyammal ezt a képet, hogy egyszer még felidézhessem.

– Ti mindketten filozófusok vagytok?

– Nem, csak én, mert Anti inkább tanította, – mosolyodott el Ede, majd mindenki.

– És milyen volt az étel? Akarsz róla beszélni?

– Őszintén, egyik ámulatból a másikba esem, és komolyan mondom, lehet, hogy mi elvesztettünk téged, mint tanárt, de nagyon sok ember viszont megnyert. És ők vannak többen, ebben biztos vagyok. Egyébként a tanszékvezető már nincs az egyetemen, elküldték. Találtak egy projektet, ami a tanszék teljes megújítását jelentette volna, de elrejtette mindenki elől. A helyes kifejezés inkább az lenne, hogy kirúgták, hiszen gyakorlatilag, amikor ez kitudódott, azonnal elbocsájtották. Mindenki erről beszélt az egyetemen.

– Akkor most már tudom, hogy miért hívott olyan sokszor a rektor asszisztense. De az már a múlt. Most a tesómmal építjük az életünket.

– Aki, ha jól látom szintén filozófus.

– Micsoda? A legjobb, akivel valaha is találkozhattál. És az a jó benne, hogy aminek nem tudja az eredőjét, azt megkérdezi tőlem. Vagy kitalálja. Én éppen így vagyok a sütéssel.

Láttam, ahogy szavaim megsimogatták Ede gyakran érdes egoját, talán még kicsit el is érzékenyült.

– Elárulhatnád a nevedet, ha nem titok, hiszen már együtt ettünk és ittunk.

– Ha lekísérsz a partra, elmondom.

Az alkonyat éppen fényes csíkokat húzott a víztükrön, amikor azt éreztem, hogy a leányzó szorosan belém karolt. Talán az erős sörünk, vagy csak az alkonyat, vagy éppen a felejthetetlennek ígérkező este, ki tudja, de nagyon jól esett.

– Anita vagyok, most már tele nem várt élményekkel. Ami ma velem történt az annyira elképzelhetetlen, kitalálhatatlan, hogyha nem velem történik meg, akkor ezt senki nem tudta volna beadni nekem. Köszönöm neked.

Majd egy aprócska puszi az arcomon, és Anita hirtelen megfordult, és elment. Csak a fényes haján megcsillanó alkonyati fények vésték agyamba ezt az emléket is. Ugye milyen király munkám van? Az egyetemen ilyen sosem történhetett volna velem.