16. epizód: Megvontuk a mérleget

Úgy adódott, hogy lett egy szabad hétvégénk, amit nem is bántunk, mert jól jön egy kis pihenés, hiszen elég hajszás volt az elmúlt időszak. Természetesen mamáékhoz mentünk Kékkútra, ami nem volt kérdés, hiszen igazán pihenni mindig is csak itt tudtunk. Jöttek a lányok is, bár nem egyszerre, mert azért egy kis munka is várt ránk, meg kellett vonni az eddieg mérlegét.

– No fiaim, csak bátran, mert ha nem a jó tükörbe néztek, akkor nem a jövőtöket látjátok.

– Ne aggódj papi, – így Ede – nem is tudnánk máshogy csinálni, hiszen erre tanítottál minket, így más módszert nem ismerünk.

– Csak lassan a munkával, most kivételesen legyen a pihenés az első, majd utána jöhet a többi. Lesz idő mindenre. A pihenés arra is vonatkozik, hogy a konyha közelébe sem jöhettek, mindent bízzatok rám.

– Csók a kezedre mami, így legalább tanulunk is megint valami finomat.

Nem igazán váratlanul nagypapi azzal kezdte, hogy szeretné, ha Eliza mondaná el a véleményét, mert érzékenyebb, mint bárki, ugyanakkor képes objektíven is látni ugyanazt. Mi ezen nem lepődtünk meg, sőt még kényelmes is volt, hiszen kellemetlen, néha vesztes helyzetben is mindig neki kellett cselekednie. Amiért nagyon hálásak is voltunk. Én többször is. És akkor szép sorban előkerültek a hibák, eredmények, megbeszéltük, miben kell változtatni, kirostáltunk pár dolgot a programunkból. A legszebb az volt, hogy semmiféle komolyabb vita, pláne harag nem volt. Olyanok voltunk, mint egy jól és olajozottan működő gépezet, amelynek rendkívül színes energiái vannak.

Éppen az energiákról beszélgettünk, amikor betoppant Noémi.

– Szerencsére ültök. Hoztam valamit, szeretném megmutatni, de amit látni fogtok az még nem végleges, lehet módosítani.

– Na én most már nagyon izgatott vagyok, de nagyiékat mindenképpen hívjuk be.

Mindenki elhelyezkedett az egyébként is vendégvárónak épített veranda igen kényelmes karosszékeiben. A veranda optimális helynek bizonyult, hiszen Noémi vetítésre készült, ami a már napnyugta utáni szürkületben igazán kellemes fényeket adott a valaminek. Mert igazából nem tudtuk, hogy mi fog következni.

– Senki ne csodálkozzon, mert amit látni fogtok, az a mi filmünk, rólunk szól, és bármilyen furcsa, de ebben inkább a jövőnk van benne, mint az elmúlt hetek varázslatos rohanása. Emlékeket gyűjtöttünk és közben olyan saját univerzumot teremtettünk, aminek egy része a munkánk néha ösztönös, néha átgondolt, de mindenképpen varázslatos képeinek világa. Ráadásul ezeket a képeket a minket ismerő, szerető és most már követő vendégeink alakították. Majdnem azt mondtam, hogy alkották, de azzal sem jártam volna túl messze az igazságtól. A film alapján eldönthetjük, hogy jó úton járunk-e, vagy sem. Na de beszéljenek a képek.

És akkor elkezdődött a vetítés, amely rendkívül igényes, varázslatos és főképpen nagyon hozzáértő és hozzáérző kezek nyomát viselte. Rajta voltunk a képeken, benne voltunk a filmben, mégis azt a csodát, amit a film közvetített, ennyire erősen csak most érzékeltem. Ahogy láttam Ede is.

– Ez hihetetlen! A film elején már azt mondtam magamnak, hogy igen ilyen jövőt szeretnék, csináljuk úgy, hogy majd ilyen legyen a mi filmünk is. Aztán rájöttem, hogy ez a mi filmünk, a velünk történt, általunk megéltekkel. És igen, ott voltunk.

– Tudom, hogy a valóság ennél verejtékesebb, de nincs hamisság, nem csaltam. Ezek mi vagyunk, főképpen ti.

Láttam, ahogy Ede se igazán hisz a szemének. Talán azért is, mert ahogy láttam a könnyei is megakadályozták a tisztánlátásban.

– Ezt el sem hiszem, hogy úgy voltál képes ezt a filmet elkészíteni, hogy a múlt képei vannak benne, de tényleg a jövőnk csodálatos víziója lett. Még jó, hogy közben, amíg vártunk, átgondoltunk egy sor jövőbe mutató dolgot, és azt mondhatom, hogy minden, amit itt láttam benne van. Ez valami woodoo. Ha hinnék benne.

– Én csak annyit mondok, hogy ez egy olyan film, ami konkrét dokumentumokat szerkesztett össze, és egy szívjó és szórakoztató film lett belőle. Tudtam én, hogy az én barátnőm nem akárki.

– Nagypapi „csak” annyit tett hozzá, hogy gyermekeim bárcsak ott lehetnék én is veletek, de hála ennek a fantasztikus ifjú hölgynek valójában így most már ott vagyok. Nálam ez egy díjnyertes film.

Noémi eléggé elérzékenyült, Ede nyújtott neki némi támaszt, mi pedig hatalmas ünneplésbe kezdtünk, nem feledve, hogy most már nincs más hátra, mint meg is valósítani, amit láttunk.

– Ja és még azt is elmondanám, hogy az egyik nagy TV-hez van érkezésem a jövő héten, ahol majd bemutatom ezt a filmet, és majd ki tudja, hogy mi történik ezután.

– Bármi is történjen, az velünk történjen.

– Így lesz, az teljesen biztos. De ugye azt tudjátok, hogy a mi örömünk és sikerünk, az majd olyan következményeket is eredményezhet, amit talán majd nem fogunk szeretni. Ezt persze úgy sem tudnánk elkerülni, csak most majd túl gyorsan fog érkezni.