13. epizód: Révfülöpi partiarcok

Néha tényleg örömmel teli szívvel gondolok a teremtőre, mert képes csodálatos és tökéletes dolgot létrehozni. Ez persze nincs mindig így, miért is lenne, de az egy másik mise. Bocs, mese.

Amennyire vissza tudok emlékezni a kékkúti gyerek- és fiatalkoromra, akkor szinte minden tökéletes volt, semmi vita, vagy súrlódás, sosem volt harag, csak hatalmas boldogságban éltünk. Keveset mozdultunk ki a faluból, igazából csak a környéken barangoltunk. Így fordulhatott elő, hogy még Révfülöpön is csak egyszer, egy rövid időre jártunk, pedig egyáltalán nincs messze. Vagy csak nem emlékszem. Pedig már akkoriban is hatalmas vitorlás-élet zajlott ott, hiszen amennyire ma is, akkoriban is az egyik legnagyobb balatoni vitorlás- és hajóállomás volt. Igaz, hogy az akkor csodálatos kikötő épület még ma is megvan, persze teljesen megváltozott, legfőképpen a funkciója. Ma étterem és TV stúdió, ha jól tudom.

Ezekkel az emlékekkel készülődtünk a nappali programra. Talán sosem tudjuk meg, de valahonnan kiderült, hogy valójában mi helyiek vagyunk, vagy annak számítunk, így megkülönböztetett figyelemmel fordultak felénk a rendezők. Mintha mi is a csapatuk része lennénk. Ez szuper volt, végül is mindig kell egy csapat.

– Figyelj csak Ede, te is érzed, amit én? Mintha olyan kedvesség áradna felénk, amit még meg sem érdemlünk, meg sem szolgáltunk.

– Tekintsük előlegnek, és igazoljuk az optimizmusukat.

– Sziasztok! Hallottuk ám, hogy kik vagytok. Sőt még a csodálatos sörötökről is tudunk.

– Hát ez remek. Akkor, mivel ti vagytok ma az első vendégeink, az első sört mi álljuk. És előtte egy kis négysajtszószos tépett-húsos befali? Mit szóltok hozzá.

– Tuti, hiszen ezért jöttünk, és köszi a sört is, de azt majd a futam után, mert mi csak afféle legénység vagyunk, nincs pia.

– Rendben, nem felejtjük el. Mikor lesz szerintetek vége?

– Úgy délután 3-ra saccoljuk. De mi ez a cucc? Olyan mennyei a puha húson ez a sajtszószos ízkavalkád, hogy egész nap erre fogok gondolni. Ja, meg a sörre. Hozom a többieket is. Vagy tudod mit? Idehívom a szurkolóinkat. Jó fejek és szinte mindig éhesek.

– Legyen úgy, várjuk őket is.

Pár órával később.

– Remélem még mindenből van? Mert most egy nyertes csapatot láttok. Ja és persze éhes és főleg szomjas.

– Akkor a nyerteseknek extra sajt. És mit éreztek ilyenkor? Vagy ez egy hülye kérdés?

– Nem dehogy, de most még alig tudunk erről beszélni, hiszen ez volt az első nyertes futamunk.

– Akkor hadd mondjak én valamit a győzelemről. Így legalább csak a kajára tudtok koncentrálni.

És ezzel Ede belekezdett.

– Győzni bármiben, csodálatos, felemelő és szerintem veszélyeket is rejtő dolog. Hiszen, ha versenyre készülünk, akkor gondolom mindenkinek az első hely, a nyerés lebeg a szeme előtt. Készült, versenyzett és nyert. Hosszú ideje erre készült, szinte minden más, talán fontos dolgokat félre téve. Erre gyakorolt, erre összpontosított, mindent elkövetett. És nyert. Huh.

De mi a baj a második hellyel? Vajon miért tűnik mindenki szomorúnak, aki nem első. Ha jobban belegondolunk, akkor van a nyertes és vannak a többiek. Ők a vesztesek, de miért kell vesztesnek éreznie magát akkor, amikor ők is teljesítették a feladatot. miért nem ünnepli senki a versenyen nem nyert összes többi versenyzőt és csapatot. Hiszen, ha vesztes versenyzők, csapatok nem lennének, akkor hogyan lehetne győztes. Így tehát a győztes öröme, csak a vesztesek létével együtt jöhet létre. Vagyis a győztes öröme, valójában a veszteseké is. Na ugye.

– Ez mekkora. Mi vagy te filozófus?

– Na igen, mert kell a nyerteseknek is és a veszteseknek is támogatás, hiszen talán a lényeg a küzdelem. Ma ti, holnap ők. Halleluja.

– Na most már koncentrálj a rendelésekre, mert szerencsére egyre többen jönnek. És vajon mi lesz majd este?

                                                               Pár órával később

Alig telt el pár óra, és a vendégek szinte teljesen kicserélődtek. Vagy csak annyira átváltoztak, hogy hogy alig ismertük meg őket. Pihenni sem volt időnk, pörgött a parti. Olyan vidám arcok jelentek meg, hogy a hangulat hirtelen hatalmas lett.

– Helló! Mi lennénk a vesztesek, de ahogy ma megtudtuk, mi vagyunk azok, akik segítenek a győzteseknek nyerni és igazán nyertesnek lenni. Jól mondom?

– Bizony, nélkületek nem menne nekik sem.

– És a kaján, meg a pián kívül a jó szóért is kell fizetni? Mert ezzel valójában sokkal jobban csúszik minden. Arról nem beszélve, hogy mostanra teljesen elmúlt a csalódottságunk, sőt, ami azt illeti teljesen fel vagyunk töltve a következő futamra. Köszi Bölcsesséfek.

Lassan olyan érzésem volt, hogy elvisszük a showt, mert egyre többen gyűltek körénk, pedig lassan beindul a nagyszínpad és rock’n roll. Bár ez volt az első komolyabb rendezvényünk, de egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy papinak igaza volt. Csak együtt, és csak olyat, amiben jól érezzük magunkat.

Aztán később este még egy furcsa vendég is érkezett. Pontosabban szokatlan és váratlan.

– Helló! Ki itt a főnök?

– Ki kérdezi?

– Ja, bocs. Robi vagyok a holnapi parti TV producere. Azt mondta valaki, hogy érdemes lenne veletek beszélgetni, mert nem csak büfések vagytok, hanem sokkal több. Igaz ez?

– Nem tudjuk, de ha szeretnéd megtudni, akkor holnap elmondhatjuk. Bár szerintem nincs bennünk semmi különleges, ha csak az nem, hogy hamar megszeretünk mindenkit.

– Szuper, akkor reggel 9-kor a parti stúdióban, ha megfelel.

– Nekünk megfelel, de azt szeretném, ha Eliza, a menedzserünk is ott lenne.

– Ott lesz, bár még nem is tudja, de ma többször is nagyon szeretett volna velem beszélni.

Ebben maradtunk. Bár a „büfés” megszólítás kicsit fájt, de ezt a tudatlanság számlájára írtuk. És másnap reggel, elindultunk egy másik úton, de erről majd legközelebb.