9. epizód: Miért van az, hogy mindig van egy gonosz

Az életben az egyik igazán kedves, lélek-gyógyító dolog, amikor valakiben, akit régóta ismersz, önmagát is meghazudtolva, pozitívan csalódsz. Ezek talán apró dolgok, de hatásuk sosem az.

– Helló pajtik! Na üljetek csak le hamarjában, kapaszkodjatok egymásba, mert Peti pajtinak hírei vannak.

– Na most mi van? Mi ez nagy kerítés? Ha előre szeretnéd a dicséretet, akkor csalódni fogsz. Ingyen nem adunk semmit.

– OK. Nem kell pánikolni, csak figyelni. Semmi babér, semmi dicsőség, csak tettem a dolgom. De az igazság, hogy Eliza annyira határozott volt, kicsit meg is ijedtem, ezért nem akartam, hogy csalódjatok bennem.

– Na jöhet a lényeg, mert dolgunk van.

– Akkor figyúzzatok csak ide pajtikáim. Készítettem néhány fotót. Csak sorolom: belső burkolás, pipa, padlóburkolás, pipa, elektromosság pipa, tartalék energia és inverter, pipa, vízellátás, pipa, rozsdamentes pultok, pipa. A többi most már a ti dolgotok.

– Micsoda egy vigyori haver vagy Peti! Nem is gondoltam volna. Te mit szólsz Anti?

– Eláll a szavam, és ez most egy komoly dicséret részemről. Igazi nagypofájú jóbarát vagy. A csalánt elfelejthetjük.

– Na ugye, na ugye. Van még egy kis papírmunka, és jöhettek ti a felszereléssel. Majd a próba sütésekre, tesztelésekre, felavatásra aztán meghívjatok ám. De most mennem kell pajtik, sziasztok.

Ahogy beviharzott, úgy el is viharzott. Lehet, hogy ez lesz mostantól az új módi nála? Na mindegy. De az kétségtelen, hogy fantasztikus munkát végzett.

– Felhívom a lányokat, elújságolom a hírt, és meghívom őket egy kis képnézegetőbe.

– Na mi az Peti? Valamit itt felejtettél?

– Nem Ede, de van valami, amiről tudnod kell. Találkoztam Szabolccsal a belvárosban és azt hiszem, hogy elkottyantottam, hogy min dolgoztok.

– Semmi gond Petikém, már nem tud keresztbe tenni. Nyugodj meg, és még egyszer köszi mindent, tuti munkát végeztél, majd hívunk.

Milyen érdekes, hogy egy ilyen hatalmas kudarc után Ede milyen gyorsan felül tudott emelkedni a saját fájdalmán. Alakulnak a dolgok.

A helyzet úgy hozta, hogy Edének be kellett mennie a volt éttermébe, ami már csak egy fájó, kellemetlen emlék. De a saját, személyes kése és mindenkitől óvott konyhai eszközei még bennmaradtak. Megkért, hogy menjek vele, majd megyünk vásárolni, mert sok minden gép és berendezés hiányzott még a mi kis mozgó éttermünkből.

– Hát ti meg? Mi a fenét kerestek itt? Nincs itt semmi dolgotok, na húzzatok el!

Ez Szabolcs kellemetlen és udvariatlan hangja volt. Talán hangnak sem lehet nevezni, inkább valamiféle recsegésnek, ami mögött első pillanatra is a pofátlanság érződik. Talán ti is hallottatok már ilyet.

– Ne aggódj Mohó, csak a késeimért jöttem, ami a személyes cuccom.

– Itt olyan nincs. Ami van, az mind az enyém, úgyhogy mehettek is.

– Na akkor figyelj csak ide – kezdte Ede, akit lehetetlen volt csitítani – adok 1 percet, utána csodát látsz, ha lesz még rés a szemeid helyén.

– Na az pont elég, hogy hívjam a rendőrséget, na tünés. Menj a büfédbe és csináld a szalámis zsömléket, pancser.

Ede még harciaskodott egy kicsit, de tudjátok, akinek szép a lelke, az nem tud agresszív lenni semmilyen formában. És Ede éppen ilyen. Persze próbált még erősködni, amiről nehéz volt lebeszélni, sőt visszatartani is. Így hát ez a küldetésünk kudarcot vallott, de az emberiesség csatáját mi nyertük.

Ahogy kifelé bandukoltunk, hirtelen gyors futóléptek zaját hallottuk, valaki jöhetett utánunk. Elsőre kicsit megijedtünk, de Ede egyik volt fiatal kollégája jött, kezében egy csomaggal, és csak ennyit mondott.

– Legszebb emlékeim voltak veled, ezzel tartoztam. Azzal elsietett.

Ede izgatottan kibontotta a csomagot. Nem szólt semmit, de olyan könnyes lett a szeme, hogy megszólalni is alig tudott. Féltve őrzött kései voltak a kis csomagban. Ezeknek a késeknek Ede életében mágikus ereje volt. Nem egyszerűen egy séf kései voltak, hanem sok olyan csodának a részesei, amelyeknek Ede életében és persze konyhájában különleges szerepe volt. Türelmesen kivártam, amíg az áhított pillanatok minden mást elhalványító izzása elhalványul, majd megtörve a csendet, csak annyit mondtam: lóra tesó!

Szerencsére a szükséges gépeket egyhelyen sikerült beszerezni, már csak azokra kellett várni, amit külföldről rendeltünk.

Ede nagy örömében elhatározta, hogy készít egy finom vacsorát. Nekem mindössze annyi volt a feladatom, hogy összeszedjem a lányokat, hiszen a csapatvacsora szent. Legalábbis Ede szerint.

– Most egy olyan kaját készítek, amit a kocsin is fogunk. Nagyon egyszerű, könnyű elkészíteni és csodálatosak az ízei. Majdnem olyan, mint amikor nagyi készített a sertéssült lefaragott széleiből finom sajtos szendvicset, de ez már elbírja a legnagyobb és legmodernebb street food kihívásait is.

– Nekem már most összefutott a nyál a számban. Mikorra jöhetnek a lányok? Akár most is, mert szeretném, ha ők is látnák, hogyan készül. A húst addig befűszerezem és amíg ideérnek, addig konfitálom.

Szerintem Ede pusztán abból is megélne, ha csak mesélne a kajákról, mert annyira képszerűen beszél, hogy egyszerre látod is és érzed is, amiről éppen beszél. Na persze ez még kevés az élvezethez, de étvágygerjesztőnek fantasztikus.

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Igen
No Thanks