8. epizód: Iskolabusz Amerikából

Vajon mitől függ, hogy milyen emberekkel találkozunk az életünk során? És az mitől függ, hogy kit engedünk közel magunkhoz és kit engedünk be az életünkbe? Súlyos kérdések ezek, de mielőtt Ede belemelegedhetett volna, Eliza a pár pillanatnyi csendet kihasználva, hirtelen belibbent a konyha közepére, kezében egy nagyméretű képpel.

– Egy amerikai barátommal beszéltem a minap, ahol szóba hoztam a terveteket. Na és mit küldött nekem? Ezt a képet!

– Jól látom, ez egy iskolabusz?

– Nem! Ez a ti mozgó éttermetek, mert a lényeg az, amit ebbe a képbe, ebbe a buszba bele tudtok látni. De készítettem egy rajzot, mintha már kész is lenne.

– Hát ez nagyon tuti. Honnan értesz ehhez? Nem is ismertem ezt az oldaladat.

– Sok mindent nem tudsz még rólam barátocskám, de sebaj. Bár, ami késik, múlhat.

Eliza ezzel a felütéssel egy csapásra elérte, hogy az esti lazulás egy ötletelésbe ment át. De nem bántuk meg. A lazulást pedig későbbre hagytuk.

Aztán az is kiderült, hogy ezt a buszt ingyen megszerezhetjük, ha vállaljuk a szállíttatást. Készséggel bevállaltuk, bár ez nagyjából egy autó árával volt egyenlő. Ilyen viszont nincs senkinek, ezért ennek megfelelően módosítottunk a terveinken, és szervezni kezdtük a kivitelezést.

A következő napokban az adminisztráció után valóban egy kis lazulás jött. Hátra hagytuk gyermekkorunk otthonát és nagyiék tanácsára elindultunk feltöltődni a nagy beindulás előtt. A mininyaraláson hamar kiderült, hogy valóban szép az, ami érdek nélkül tetszik. De kiderült ennél egy sokkal lényegesebb dolog is. Vannak olyan lányok, akik nem vadásznak, hanem önzetlenül adnak úgy, hogy semmit sem várnak el cserébe. Persze lehet, hogy ez egy nagyon furmányos hadművelet része és a naiv bölcsesséfek nem veszik észre, de kit érdekel.

Eliza és Noémi hamar félreérthetetlenül bebizonyították, hogy lehet valamit pusztán a jókedv izgalmával elvégezni. Aztán jött egy újabb meglepetés, pedig azt hittük, hogy már nincs semmi a tarsolyukban.

– Ha ti lesztek a „Bölcsesséfek”, akkor ki fogja szervezni a túrákat, fesztiválokat, programokat, felkéréseket, meg mindent. Kell nektek egy menedzsment! És mi már meg is találtuk.

– Ez mekkora, és hol vannak?

– Ezt meg sem hallottam, hiszen itt állunk előttetek. Kedvesek, bájosak, rátermettek, visszautasíthatatlanok és szerények vagyunk.

– És gondolom, hogy már a részleteket is kidolgoztátok. Hol kell aláírni?

A legszebb az egészben az, hogy valóban minden elő volt már készítve, szinte teljes részletezettségben. Megvolt a cég, ki voltak osztva a feladatok, a közös érdekek és biztonsági részletek kipipálva, szóval tokkal-vonóval, pontosabban késsel-villával minden kész volt. Valahol a Micimackóban olvastam, hogy mindig van hepe és mindig van hupa. Két hupa sosem jön egymás után. A lényeg, ami jó, az sokáig tartson és ha van egy kis mélypont, arra legyen megoldás. Efelől pedig nem voltak kétségeim. Na de mi lesz a házinyúllal?

Ezt a kérdést egyelőre elhessegettük, és elmentünk Tihanyba, ahol éppen Levendula fesztivál volt. Tekintsük ezt tanulmányútnak.

Már az első este kiderült, hogy a tanulmányok mellett megtaláltuk a magyarázatot, valamint a megoldást is a háznyúl kérdéskörre. Minden addigi elméletünk – hál ’isten – megdőlt. 

Amúgy valóban jó volt ez a túra, hiszen láttuk azt, ami elleshető, de láttuk azt is, ami elkerülendő. Egy biztos. Ez teljesen más, mint egy étterem. De az is biztos, hogy papinak igaza volt: ez kell nekünk.

– Helló skacok! Hogy megszaporodtatok, mi a helyzet? Nem kerestetek. Talán valami rosszat csináltam?

– Szia Peti! Nincs semmi ilyesmiről szó, sőt ami azt illeti már készítettünk is neked egy feladat listát. Pontosabban a lányok készítették.

– Hm. Erre nem is számítottam, de üsse kő, ide vele.

– Ja, és minden tegnapra kell, nem fizetünk, viszont elsőosztályú munkát várunk el – tette hozzá Eliza a megszokott kedves, de ellentmondást nem tűrő hangján.

– Valahogy éppen erre számítottam, vagy nem?

Meglepetésünkre Peti, ahogy jött, olyan villámsebesen el is rohant, persze a listával a kezében.

Este a Levendula-bálon aztán minden kellemes feszültséget alaposan kiráztunk magunkból. Már azt hittem, hogy akárcsak én, Ede is elfáradt, ehelyett azonban elővett, egy alkalomhoz egyáltalán nem illő mély emberi problémát. Úgy éreztem, hogy nem ez az a pillanat, amikor belé kell fojtanom a szót. 

– Tudjátok, egy olyan csalódáson vagyok túl, amely egyszerre volt váratlan, és egyszerre embertelen is. A világnak az anyagias oldala sosem érdekelt, szerencsére eddig nem is kellett vele foglalkoznom. Ezért is lettem szakács. Mert ha szakács vagy, akkor bármit csinálsz is, az a természet részeként érkezik, ezért megfelelő tisztelettel kell bánni vele. Ha így teszel, akkor valójában az ő értéküket erősíted. Mert mondjuk a rozmaring nemesítés nélkül is felséges ízt ad az ételeknek, vagyis mindent megtesz azért, hogy minden mást is segítsen érvényesülni. Tudom, hogy ezek furcsa szavak, talán még a megközelítés is szokatlan, de ezt hívom én természetesnek. A szó mindenféle értelmében. A rozmaring sosem küzd a petrezselyem ellen, de a báránycomb sem a kacsamell ellen. Na lehet, hogy ez így szokatlan, de a levendula sör lehet az oka. Gondoltátok volna? Levendula sör. Van valahol még egy?

Majdnem teljesen szájtátva hallgattuk Ede eszmeömlését, elég sokáig élveztük is, de hajnal felé, ahogy felébredtünk a padon, sok egyéb kérdés is megválaszolásra várt.

Ehelyett azonban megkerestük a ki sem használt szállásunkat és nekiálltunk bizonyítani a lányoknak, hogy érdemesek vagyunk a közös munkára. Ede kiadta a parancsot: Levedulás-áfonyás muffin, levendulás bodzaszörppel. Egyszerű, stílszerű, finom és gyors.

Még a morzsákat is sikerült nyomtalanul eltüntetni, a lányok is elégedettek voltak, és persze gondolom mondanom sem kell, hogy ez is egy volt nagyi csodálatos és kihagyhatatlan receptjei közül. Hála gyanánt Eliza annyit tudott kihozni magából, hogy „édesséfek” vagytok, ami lássuk be így is volt.

Na de mi a helyzet Peti küldetésével?