5. epizód: Nagypapi megmondja

Vannak emberek, akik kortalanok. Olyan sosefiatal és sosemöreg emberek. Sokan talán erre mondják, hogy genetika, meg szerencse, meg a könnyű élet. Persze leginkább akkor kerül ez szóba, amikor az öregedés kitörölhetetlen és barátságtalan jelei elkezdenek uralkodóvá válni. Főleg mentálisan. És szerintem itt a lényeg, mert papa mindig fiatal volt. Akkor is, amikor szüleink nagyon korai balesete miatt nagyapaként apa lett másodszor is, és akkor is, amikor már mi, fiatal felnőttek minden szempontból önállóak lettünk. A nagy korkülönbség ellenére papa a barátunk és mentorunk volt, afféle famulusok voltunk egy bölcs tanító karjaiban. Nagy-szüleinktől azonban sosem kerültünk messzire. Nem volt lehetőségünk igazán megszokni, hogy milyen is az, amikor apa-anya nevel minket, óv és megtanít felnőni és felnőttként életet kezdeni. Fájdalmasan kevés emlék vésődött be, és amit emlékként dédelgetünk azok is inkább mama és papa elbeszélései alapján élnek emlékezetünkben. Az eszemmel tudom, hogy nem mondható ki, de lelki kötődés nélkül, igazi fájdalom sincs bennünk a szüleink hihetetlenül korai és igazságtalan halála miatt. Persze szapora a lélegzetem, kiver a víz, de mindez a tudatom felszín feletti működése az érzelmeim helyett.

Mama és papa azonban pótoltak mindent, helyesebben egyszerre voltak képesek szülőként és nagyszülőként is megadni mindent. Valójában nem voltak igazán szülők, de nem voltak klasszikus nagyszülők sem. És ez csodálatos volt. Amikor közeli barátaimnak erről mesélek, mindig irigykedve hallgatnak, pedig csak a szavaim értelmét emelik magasra, de valódi értékét nem is sejthetik.

Gondolataim szárnyalását Ede szakította meg.

– Tesókám, hagyd ezt a múlt-merengő nosztalgiázást és csodáld inkább a Balaton-felvidék sosem unalmas, mesés festői világát. Tudom, hogy még a fűszálak is előre köszönnek neked is, akárcsak nekem, de Eliza mesésen ringató vezetése megérdemli a figyelmet.

– Eliza érdemli meg. És igen, igazad van, udvariatlan voltam. Drága Eliza, hogyan is hálálhatnám mindezt meg, hiszen már második alkalommal segítesz ki.

– Igen, ez így van, de nem kell aggódnod, tudni fogod, mit, mikor, hogyan. A listám fejben, a többi már csak alkalom kérdése. Abban meg nagy vagyok.

– Na eddig nyugodt voltam, de azt hiszem, hogy nem tudsz kellemetlen meglepetést okozni. Valahogy ezt érzem. Amúgy bármi is legyen az, tuti, hogy Nagypapi a nagy részét kéretlenül is teljesíteni fogja. Arról nem beszélve, hogy a mama főztje mindenért kárpótol majd. Pedig én nagyon jól főzök, Ede meg séf.

Na ahogy ezt kimondtam, hamar rájöttem, hogy nem igazán volt jó ez a mondat, de mindhármunk harsány nevetése segített ezen is felülemelkedni. Annyira nevettünk, hogy elfelejtettünk megállni a Theodora kútnál, pedig talán ez volt az egyetlen, amit elterveztünk az útra. Na nem baj, majd talán visszafelé. Ha erre jövünk.

– És akkor itt is vagyunk. Majd jön egy éles jobbkanyar, de ott egyenesen menj, és nagyon lassan.

Ahogy közelítettünk gyermekkorunk helyszíne felé, már messziről láttam, ahogy nagyiék a kapuban egymásba karolva, széles-fényes mosollyal, azonnal hatalmas örömmel töltötték meg a szívünket.

– Drága fiaim! Mostantól ünneplünk. De ki ez a szemrevaló ifjú hölgy? Látom ő vezetett, de mégis ti hoztátok. Ez korábban fordítva volt.

– Ő itt Eliza, egy régi-új és nagyon kedves barátom. Ja, és megmentőm, de erről talán majd később.

– Na de mindegy is, legalább a mamátok mellé beköltözik egy másik szépség is a házba.

– Ugye megmondtam. Ez kettő. Remélem az elsőt is észrevetted.

– Bizony, bizony, ahogy látom nem ígérgettél felelőtlenül. Én Eliza vagyok, a régi-új, és ki tudja még mi. Ha jól emlékszem, akkor tegnap még mentőangyal is voltam.

– Akkor angyalom és drága fiaim menjünk csak a mama után, mert lassan kész az ebéd.

Kortalan és sármos nagyapánk egy szempillantás alatt belopta magát Eliza szívébe, amit enyhe zavartság formájában konstatáltam Eliza tekintetében. Hiába no, papa egy csoda, vagy talán a csoda utolérhetetlen alapegysége 1 papa.

A mesés ebéden mindhárman teljesen elérzékenyültünk, hiszen a 3 fogás, amit nagyi az asztalra varázsolt, bármelyik 5 csillagos szállodában megállná a helyét. Talán még a Gundel dinasztia ma élő leszármazottjai is sírva könyörögnének a receptért. Három fogás, három varázslat. Asztali mágia a szemfényvesztés hihetetlen erejével. Íme a „falusi menü”

  1. Hagymaleves
  2. Kacsamell, sütőtök-alma püré és tepertős grízgombóc
  3. Tökös-mákos rétes ribizlikrémmel

Emlékszem, egyszer nagyon régen franfurti szállásunk magyar származású vezetője, meghallva a magyar beszédet, odaült az asztalunkhoz. Egyszer a mama, csak annyit mondott, hogy nagyon finom volt a töltöttkáposzta, de messze van a hagyományos ízektől. Majd kérésre el is mondta, hogy miért. Akkora sikere volt a hamar receptnek, hogy a következő nap mama lett a konyhafőnök, majd ezt követően a tulaj le akarta szerződtetni az egész családot, csakhogy megkaphassa a mamát. A dologból semmi sem lett, mert mi éppen érettségi előtt álltunk. De az emlék hű bizonyítéka mama konyhai csodáinak.

Még az este töviről-hegyire mindent elmeséltünk nagypapinak a mámoros hangulatban született elképzelésünkről. Majd hosszú, lassú csend és türelmes hallgatás következett. Ahogy láttam Eliza már éppen kezdte volna kellemetlenül érezni magát, mikor papa megszólalt.

– Fiaim!

Érdekes, hogy papa ritkán szólított minket a keresztnevünkön. Ha mindkettőnknek szánt valamit, akkor a fiaim, ha csak egyikünknek, akkor édes, vagy drága fiam, volt a megszólítás. Mi ezt nagyon szerettük, mert minden benne volt, ami egy szív kapcsolatban benne kell legyen, ráadásul a papa ezt olyan édes és meleg hangon tudta mondani, hogy szinte mindig könnyekkel küszködtünk.

– Az éttermet tegyétek a kispadra, a többi elengedni való ember és dolog mellé. Nincs vele tennivalótok. Talán később, de még az is lehet, hogy akkor se. Nektek most együtt kell lenni, mindenki más nélkül. Csináljatok olyat, amihez értetek, amit szerettek, amiben jól érzitek magatokat, de csak olyat, amit ketten tudtok elvégezni. Egymásra van a legnagyobb szükségetek, hiszen ti nem egyszerűen testvérek vagytok, hanem olyan mélyről és közös lelki áldásból jöttetek, ami csak keveseknek adatik meg. Olyan láthatatlan hullámhossz, rezgés és érzelmi kapocs van köztetek, ami felfoghatatlan, de érzékelhető. Mamátok sokat tudna erről mesélni. A minap elmentünk mamával a Tündérkertbe, és láttunk ott egy olyan teherautót, ami elől és kívül autó, belül és oldalt konyha és étkező. Ez kell nektek.

És abban a pillanatban, szinte egyszerre, mint egy rutinos görög kórus megszólaltunk Edével:

Food truck!

Na, ezt pedig a papa nem értette, de rövid pár perc alatt elmagyaráztuk a lényeget, ami megerősítette és meg is jelenítette papa elképzelését arról a valamiről, amit olyan lelkesen magyarázott az imént.

– Ez kell nekünk tesó, és most valahogy úgy érzem, hogy mindig is szerettem volna egy ilyen mozgó, modern konyhát, ahol teljesen megújulhatok, és nem vagyok bezárva csak a konyhába, sőt…

– Tudom, ne is mondd! Megválthatod a világot, minden ember világát.

– No fiaim. Két séf és két gondolkodó. Ti lesztek a Bölcsesséfek. Spanyol viasz. Majd szerintem konzultáljatok mamával az ételeket illetően, mert benne hihetetlen mi minden el van rejtve.

– Ez hatalmas, csak kell egy alapos terv.

No azt majd holnap fiaim, mert most jöhet az áldomás, és most már szeretnék az angyalotokkal is megismerkedni.

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Igen
No Thanks