4. epizód: Búfelejtés, de nagyon másképpen (nagyon)

Annyira jól sikerült a búfelejtés, hogy reggelre szinte mindent elfelejtettünk. Főleg én. És Ede, mint később kiderült. Csak egy gondolat hasított az agyamba, de olyan elemei erővel, ahogy csak egy nagyon váratlan és fájdalmas csalódás tud. Éttermet? Én? Annyira lüktetett az agyam, hogy minden esti fáradtság ellenére hamar kivetett az ágy. Pedig Eliza mindent elkövetett, hogy maradjak. De valamit megérezhetett a vívódásomból, vagy csak szeretett volna egy kicsit nyugodtan pihenni, nem tudom, de tény, hogy a reggeli angyali énje szabadságra küldött. Minden erőmet összeszedve próbáltam felidézni a tegnap esti fogadalmunkat, de sehogy sem sikerült. Az étteremnél beállt az átmeneti agyhalál, pedig csak a jövőnkről volt szó. Gondoltam, elkészítem nagyi bundás kenyerét, és addig, vagy attól, majd biztosan helyre billenek.

A bundáskenyér sokat segített. Kezdtek visszajönni a gondolatai, emlékeim. Például azonnal, félelmetes pontossággal felidéztem azt a 20 évvel ezelőtti napot, amikor egy „bundás” reggeli után nagyi gyengéden, de ellentmondást nem tűrően arra kért minket, hogy menjünk és szedjünk egy kis békalencsét. Nem kérdeztünk semmit, hanem mentünk. Persze előtte magunkhoz vettük a tésztaszűrőt és rakéta sebességgel futottunk is. Persze már rutinosak voltunk. Tudtuk mi a békalencse, tudtuk hol szedhetünk hamar és sokat, és persze tudtuk azt is, hogy ez, ha nem is direkt módon, de következő „bundás” reggeli katalizátora lesz. A tyúkjaink ugyanis ezt nagyon szerették. Aztán pedig jött a tojás.

Ahogy így elmerengtem, Ede is megjelent. Kócosan, kábán és fáradtan. Aztán megérezte a merengésem eredményét és csak odajött, megölelt és csak annyit mondott. Köszönöm! De gondoljuk újra át.

– Úgy érzem, hogy téged is nyomott az én terhem, mert éppen erre gondoltam hajnalban, amikor kiugrottam az ágyból. Nagyon kellemetlen és mégis izgató érzéseim voltak.

– Egyre gondolunk, tudom.

– Mielőtt mondanád, hadd mondjam el, hogy amíg itt nosztalgiáztam a bundás kenyérrel, mire jutottam.

– Ne is mondd, tudom.

– Ne kezd már megint Ede. Mert nem tudod. Amit biztosan látok, hogy bármi is legyen, azt ketten és együtt. Nem véletlen, ami tegnap este és az elmúlt hetekben történt. A tegnapi sok pia csak segített, hogy legyen elég bátorságunk szembenézni a valósággal és mindenekelőtt egymással. Az utóbbi az biztosan remekül sikerült. Mielőtt közbeszólnál, nincs meg a megoldás, de egyet biztosan látok…

– Nagypapi!

No ezt már Ede vágta rá, amin mindketten, szinte könnyekben úszva hatalmas nevetésben törtünk ki. Olyan jól sikerült minden, hogy Eliza is előbotorkált, kócosan és csábítóan, kissé gyűrötten, de olyan vonzó volt, mint egy angyali látomás. Ebben persze sokat segített a mögötte áldást osztó ablakon betóduló és a pille könnyű pizsama felsőjén átolvadó napfény.

– Mi folyik itt? Ez még a tegnapi?

– Nem, ez már egy teljesen mai, teljesen új. Szerintem gyere közénk, legyél a múzsánk.

– No csak szépen lassan, mert ebben én nagyon konzervatív vagyok. Bár azt nem is tudom, hogy ha két ember ilyen egyforma, akkor az lehet, hogy egy. Ennek még nekifutok reggeli után.

– Semmi ilyen nincs, – vette közbe Ede, akit ugyan a napfelkelte megigézett, de ha van valaki, akit saját magán kívül jobban szeretett, az biztosan én vagyok.

– És milyen reggeli utáni programmal fogtok elkápráztatni?

– Bemutatjuk neked a Nagypapit!

– Húú ez kicsit gyors nekem. Még igazi randevú sem volt, semmi kultúrprogram, vagy ismerkedés, csokor virágnak még a gondolata sem. Mivé lesz ez az világ így srácok?

– Ez a félreértések reggele. Papi a mi legtitkosabb tanácsadónk, mentorunk, a jövőbeni énünk, ezért el kell mennünk hozzá. De Lenke még nincs kész, Ede kocsi nélkül van, így hát kellene a kocsid. Vagy maradunk az udvariasabb megoldásnál és meghívunk, gyere velünk.

– Ez nekem inkább úgy tűnik, hogy drága Eliza nem vinnél el minket? Ha megkértek és elég ügyesen és kedvesen teszitek, akkor meggondolom. Persze egy kávé sokat lendítene az üzleten.

– OK. Ede főz kávét, én pedig hatalmas tisztelettel és őszinte rajongással megkérlek, hogy vigyél el minket Nagyapánkhoz. Hidd el, élvezni fogod.

– Rendben, de remélem nem az Alföldre megyünk.

– Nem-nem, csak ide Kékkútra. Nincs olyan messze.

– Hát ez hihetetlen, mert a Balaton-felvidéken Kékkút az egyik kedvenc kis falum. Úgy, hogy akkor legyen egy kirándulás, jóemberekkel, jó emberhez.

– Annál ez sokkal több lesz, majd meglátod.

Azt nem tudom, hogy egy séfnek kell-e tudnia a legjobb kávé titkait, de Ede tudta. És hogy ne érjen véget a reggeli angyali látomásunk, úgy tette Eliza elé, hogy (valahogy) megint Eliza háta mögül érkezett a sejtelem. Mi pedig, mint két átszellemült kisfiú, csak bámultunk és mosolyogtunk teljes kábulatban. Nem tudom, meddig tartott a révület, de ahogy egy angyali természethez illik Eliza gyöngéden, kacéran, de leleplezően mosolyogva, hirtelen csak annyit mondott.

– Ha ti is mindennel elkészültetek, akkor akár indulhatunk is.

Kedvesen csicsergő hangján, szája szegletében csodás mosolyával, felpattanva mondta mindezt. Pontosan tudtuk, hogy Eliza felfedte gyermeki, de felnőtt titkunkat, de olyan kedvesen együttérző volt, hogy teljesen behódoltunk. Nem volt mit tenni. Igaz? De nem aggódtunk, mert pontosan tudtuk, hogy Nagypapi mindent helyre fog hozni. Ha egyáltalán szükséges lesz. Drága Nagypapi.