3. epizód: Vágjunk bele!

Mindig szerettem gyerekkorunkban, amikor csak mi ketten leültünk, és megoldottuk az élet nagy dolgait. Ez már akkor is könnyű volt nekünk. Még arra is emlékszem, amikor egy ilyen megváltó beszélgetést, egy a grund szélén álló fa ágai között folytattunk le. Elvonulásunk igazi oka azonban nem a titok volt, hanem a cigaretta. Mi itt próbáltuk ki az első slukkokat. Mint a nagyok.

Hamar a mamáékhoz kerültünk, még csak alsósok voltunk. Ők neveltek, óvtak, segítettek és nagyon, de nagyon szerettek minket. Papa sokat beszélgetett velünk, talán ő volt az, aki elindította bennünk a gondolkodás, még ma sem szűnő élvezetét. Mindig azt mondta, hogy „Gondolkodom, tehát van agyam.” És mi Edével mindenen gondolkodtunk. Minden téma fontos volt. Akkor éppen az, hogy megismerjük a cigaretta működését, hatását, élvezetét. Valószínűleg azonban nem a megfelelő cigarettát választottuk, mert a próba vége az lett, hogy én majdnem leszédültem a fáról, Ede pedig még le sem ért a fáról, de már hányt.

Tudjátok, talán a gyerekkori kalandok, amelyekből igazán tanul az ember. Még nincsenek fékek, nincs túl sok viszonyítás, arról nem beszélve, hogy ezek a tanulságok fontosak, mélyek, de sosem gondoltuk sorsfordítónak.

– Mi történt veled Ede? Amennyire tudtam jól ment az étterem, pontosan megosztottátok a feladatokat, a TV is felfigyelt rád, most meg úgy pattogsz, mint egy éhenkorász futóbolond.

– Valóban, minden úgy ment, ahogy azt én magam írtam bele a nagykönyvembe. Mohó, vagy ahogy te ismered, Szabolcs fantasztikusan menedzselte az éttermet, én meg olyan kreatív voltam a konyhában, hogy hamar a pesti elit kedvenc étterme lettünk.

– Persze, ha valaki a csúcson van, akkor könnyen jön visszaesés, ami normális, De ahogy látom itt nem erről van szó.

– Jól látod. A kezdeti ingadozásokat megszoktuk, élveztük az eredményeket, majd töretlen lendülettel jöttek a sikerek.

Ami a legizgalmasabb volt az egészben, hogy a sikerek, a dicsőség nem tett minket önhitté, mindig tudtuk, hogy a további érvényesülésért is meg kell küzdenünk. Aztán Mohó jött mindenféle „engedélyhez, szerepléshez” kapcsolódó papírokkal. Ma már tudom, hogy mindig akkor jött, amikor hatalmas munkában volt a konyha. Úgyhogy én szépen mindent aláírtam, nem volt bennem semmi gyanakvás. Miért is lett volna? Aztán Mohó közölte velem, hogy ad két napot, hogy kivonuljak a konyhából és átadjam a helyem egy másik séfnek. Ismersz, hirtelen haragomban otthagytam, hiszen egy gyakorlatlan séf betanítás, átadás nélkül nem tudja folytatni, amit én már kisujjból vágtam.

– És az üzletrészed? Az gondolom sokat ért?

– Én is azt hittem, de a cég ügyvédje megmutatta azt a papírt, ami mit tudom én mikor írtam alá, amelyben mindent a befektetései ellentételeként átírt magára. Így csak az a pénzem maradt, amit közben kerestem. Az sem kevés.

– Ez annyira hihetetlen számomra, de ugyanakkor érthető is, hiszen te pont nem az az ember vagy, aki dörzsölt az üzletben. A konyha, az más. És most?

– Most kidühöngöm magam. Ez a terv. Másban most nem gondolkodom. Sőt hajlandó vagyok gyorsan elfelejteni az egészet. Mohón még gondolkodom. Nélkülem úgy sem lesz ugyanaz az étterem. Csak a lelkem fáj.

– Irigyellek, nekem nem megy ez ilyen könnyen. Hiába a sok tanulás, most nem vagyok elég okos.

– Mi a te sztorid?

– Röviden?

– Van időnk, mesélj, nem számítok fel óradíjat, és tuti, hogy lesznek tanácsaim a végén. Ismersz, mindenhez vannak gondolataim, mindenbe tudok tanácsot adni, mindenhez értek. És mindezt kérés nélkül megteszem, úgy, hogy le sem tudsz majd állítani.

– Egyelőre röviden. 20 nap alatt elhagyott életem szerelme, akivel már a szép, közös jövőnket terveztük. Valamint otthagytam az egyetemet, mert nem jöttem ki a rektorral. Iszunk egy sört?

– Hagyd ezt a bohóckodást Anti! Ennyivel nem úszod meg, mert ha van valaki, aki pontosan érzi mindazt, ami benned dolgozik, akkor az én vagyok. Ez valamiféle iker dobbanás, nem tudom. Ami neked fáj, az fáj nekem is. De szeretném a részleteket. Amennyire emlékszem Ágival már a házasságotokat terveztétek. Még az éttermem is szóba került.

– OK, OK. Ha van valaki, akinek elmondanám a részleteket, az úgy is te lennél. De kapaszkodj meg, és ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni és sajnálni sem.

– Ugyan tesó, dehogynem. De a lényeg úgy is az lesz, ami a nevetés után lesz. A lényegről jut eszembe, hogy…

– Ede most állítsd le magad, ha szeretnéd hallani a sztorit, csendben kell maradnod. És azért, mert most gyengének érzem magam, még ellátom a bajodat. Emlékszel kiskorunkban?

– Na jó, csendben leszek.

– Ágival minden úgy haladt, mint a legszebb romantikus történetekben. Behódoltam, mindent megszervezett, majd volt egy kis gyanús csend, de erre mindig azt mondta, hogy minden kész, csak még vár valamire. Ha igaz az, hogy a szerelem vak, akkor ez a házasság előtti napokra hatványozottan az. Most kapaszkodj meg. Ági letérdelt elém, kis hatásszünetet tartott, majd azt mondta…

– Mondd már!

– Lennél az esküvői tanúm?

– Mi a fasz? Ezt most találod ki. Mond már mi volt?

– Ez! Az, hogy letérdelt, nem volt szokatlan, de minden, ami ezután jött az mindent vitt. Ami később így is lett.

– Most csak szivatsz. Ilyen nincs. Ez valami vicc.

– Én is azt hittem, de nem. Egyikünk sem nevetett. Én köpni-nyelni nem tudtam. Ági, amikor megkérdeztem, hogy mi ez az egész, csak annyit mondott, hogy ez komoly. Kiderült, hogy egész idő alatt az esküvőt szervezte, de nem a miénket, hanem csak az övét. A tanú dolgot meg komolyan gondolta. Mindig is éreztem, hogy van benne valami földszagú, reménytelenül érzéketlen vakság. De én annyira el voltam foglalva az egyetemi problémámmal, hogy semmi sem tűnt fel.

– Ja, ezt értem. Mindig volt egy belső életed. Te, meg a gondolataid. Erre iszom valami erőset. Kérsz?

– Persze.

– És tényleg letérdelt?

– Ne szórakozz. Azt hittem, hogy viccesen azt teszi, amit én, amikor megkértem a kezét. Tanulság, nem minden az, aminek látszik. Ha egy nő letérdel előtted, az sok mindent jelenthet. Most nevethetsz.

– Most nem tudok, ez igazi sokk volt nekem. Itt a kupica. Előre! Beszéljünk az egyetemről is?

– Az sokkal rövidebb, kevésbé fájdalmas, és senki nem térdelt le. Mondjuk én képletesen. Tudod, amikor felkért a rektor, hogy tegyem le egy új tanszék alapjait, akkor én voltam maga a megdicsőülés. Hónapokat töltöttem a munkával, majd behivatott, és csak annyit mondott, hogy jelenleg nem aktuális. Pont. Ez közvetlenül az Ágival történt összeomlásom után volt. Már nem borultam igazán ki, csak annyit mondtam, hogy holnap már nem jövök.

– De most azért még egy pálinka jöhet, igaz? Meg egy sör. És idéznék egy idevaló kedves kis gondolatot:

„Ha egyszer elindulunk lefelé,

mert előttünk a lejtő.

Folyékony királynő, kérlek,

Te légy a búfelejtő.”

– Szerinted most pont erre van szükségem? Ede, te zseni vagy. Nekem most pont erre van szükségem!

– Mire pontosan? Pálinka? Sör?

– Igen és igen. Meg még valami. Búfelejtő. És már meg is van, hogy mi lesz az.

– Csak nekem is jó legyen, kérlek.

– Az lesz, tesó. Búfelejtő étterem. Közösen. Te meg én.

– Micsoda?