2. epizód: Nehogy már a csapos mondja meg

Megmutatom ennek a szemét pöcsnek, hogy ki a séf a házban. Nélkülem semmire sem fog menni. Még egy rántottát sem tud rendesen megcsinálni, nemhogy valami hangyányit komplikáltabbat, mondjuk egy omlettet.

– Ugyan már Ede, lazíts már. Ezek komoly kaják, viszont neked meg az emberismereted olyan szintű, mint egy rántotta, ami még megsem sült, de már oda is égett. Már nem nyers, de már meg is égett az alja. Olyan mintegy félreismert üzlettárs.

– Szerintem ebben inkább ne adjatok tanácsot. Inkább adj még egy sört. De, mit is mondtál? Emberismeret? Erről éppen az jut eszembe, hogy van ugye az ember, és van ugye ennek az embernek az ideális alteregója, aki pont olyan, amilyen ez az ember szeretne lenni, de persze erre nincs semmi esélye, viszont folyamatosan és erőteljesen törekszik arra, hogy olyan legyen. Mint a fény és árnyék.

– Na már megint kezdni. De jó lenne, ha már elkezdenék a koncertet. De mit is mondtál? Alteregó?

– Csak nyugi, majd később visszatérek erre, csak…

– Csak mi, csak nem elakadt a szavad? Mert a sör még csak kettő volt.

– Mi vagy te matek tanár? Csapolj nekem egy pont olyat, mint az előbb! Most hatalmas tisztelettel erre kérlek.

– Szóval Ede, mi ez a hatalmas elkeseredettség? Mert eddig örületesen széles mosollyal láttalak a TV-ben, most meg ez. 

– Tudod van az úgy, hogy annyira gurul az életed, hogy arra gondolsz, ez mindig így lesz. Pontosabban nem is gondolsz rá, mert ezt egy annyira természetes állapotnak éled meg, hogy azt gondolod, örökké tart. Hát elárulom neked, hogy ez pont nem így van. Van nekem egy, bocs. Volt nekem egy üzlettársam az étteremben, ahol én voltam a séf, ő pedig a menedzser. minden hibátlanul ment, aztán később kiderült, hogy olyan papírokat is aláíratott velem, amivel a végén simán ő lett az egyetlen tulaj. Tudod, én meg csak főztem, mert ahhoz értek. Tegnap meg azt mondta, mehetek. Először fejbevágtam a palacsintasütővel, majd sokat gondoltam az anyjára. Most meg itt iszogatok veled. Hogy is hívnak?

-És ügyvéddel beszéltél már?

-Beszéltem, de ő, az ő ügyvédje is.

– A sört még ki tudod fizetni? Vagy teljesen kisemmizett?

– Persze ne aggódj. Látom komoly benned az együttérzés. Tudom, hogy te egy csapos vagy, de hallottál már ilyet?

– Ilyet még nem, de már bocs ekkor balfékkel már nagyon régen nem találkoztam.

– Mit is várhatna egy ember a csapostól, aki még a habot sem képes normálisan adagolni. 

– Ezt mondhattad volna halkabban is. Mert lassan az egész sétány téged figyel.

-Meg a habodat. Legközelebb alulra kérem.

– Ede te vagy? Már a kikötőben is hallottam a hangodat, pedig nem vagyunk Tihanyban. Nem hiszem el, hogy itt kell találkoznunk. Hogy kerültél ide?

– Csak nem az okosabbik felem? Anti? Hát te?

– Engem az autómentő és ez a csodálatos hölgy hozott ide, erőszak nélkül, de nem önszántamból. Már a sétány elejéről hallottam, hogy Platonba szeretnél valamit belemagyarázni, sőt ahogy látom a csapossal is meggyűlt a bajod.

– Antikám. Csak nem az ideák világából jöttél?

– Volna itt egy sör nekem is, meg a barátnőmnek is?

– Csak óvatosabban bánj a habbal.

– OK Ede, csak lépj már ezen túl.

– Hoppá, hoppá. Milyen barátnő? Ki ez a tündér Antikám, ő még a Viki? Ja nem.

– Ő itt Eliza, a mentőangyalom. És ő pedig az én csodálatos ikertestvérem.

– Helló, Eliza vagyok.

– Húú, egy mentőangyal most nekem is jól jönne.

– Hát ti megszólalásig hasonlítotok egymásra.

– Reggel majd biztosan jobb lesz, amikor felfedezheted, hogy mennyi mindenben hasonlítunk.

Érdekes éjszakánk volt, pont nem olyan, amilyet terveztünk, Ede majdnem szó szerint belepiszkított a terveinkbe. De hangsúly a majdnem szón van. Rövid ájulási jelenet után Ede amilyen hangos volt, olyan gyors is. Szó szerint beájult az ágyba. Az egyetlen franciaágyba. Addigra ár elég sok méreg gyűlt össze bennem, de persze folyamatosan olyan érzésem volt, mintha nekem is fájna belül valami. Naná, ikrek vagyunk. Eliza hamar feltalálta magát, ami a duplaágy felváltását jelenti. Minden szuper volt, később még az alvás is.

Reggelre, mire kikászálódtunk a heverővel összetolt fotelágyból, Ede, mintha mi sem történt volna tegnap, már a reggelivel foglalatoskodott.

– Annyi mindenről kellene beszélnünk. Ja, és bocs a tegnapiért. De az elmúlt heteim a rémálom mintapéldányai lehetnének. Minden összeomlott, teljesen váratlanul. Persze tudom, most azt gondolod, hogy ez biztosan nem így van, de hidd el, én csak tettem a dolgom, mint mindig.

– Hát bizony régen volt már, hogy úgy rendesen leültünk dumálgatni. És most nagyon itt lenne az ideje, mert bizony én is szinte teljesen kiürültem.

– Az meg hogy lehet? Te, aki mindent tudsz, és mindent el is magyarázol.
– Ede ne tévedj, mert az pont te vagy. Én csak mindent tudom. Megmagyarázni te szoktad. Most, viszont nekem dolgom lesz reggeli alatt és után, ezt nyilván megérted. De délután valahol üljünk le, beszélgessünk. De egyet szögezzünk le! A kudarc és a csalódás nem a mi pályánk.
— Ez így van. Csak annyira, amennyire inspirál minket. Délután megcsináljuk! Azután mindenki retteghet, mert jönnek a séfprofesszorok”