1. epizód: Csalódás után

Eddig azt hittem, hogy minden sínen van az életemben. Komoly ígéretek az egyetemen, talán az eddigi legjobb, legcsodálatosabb és mindenki által irigyelt barátnő. Olyan szerelmet éreztem, amit talán csak a legjobb romantikus regényekben lehet olvasni. Vagy mint amit Anna Karenina érezhetett egy zűrzavaros, rideg, néha kegyetlen világban. Sokan lebecsülik a szerelem erejét, de csak addig, amíg nem kerülnek bele és nem éri őket egy váratlanul jött csalódás. Ahogy velem is megtörtént. Most pedig itt gurulok a sztrádán. Mit mondjak, nem így terveztem. A pálya amúgy is olyan szürke és unalmas, mint egy harmadrangú esztrád film. Mondhatnám, hogy nem rajtam múlt, de ez biztosan nem lenne igaz, pedig így érzem. Úgy látszik, hogy “a megtettem mindent, ami tőlem tellett”, az nem elég, nem működik és még arra sem jó, hogy mögé rejtsük a hiányérzetünket, megnyugtatva, kimentve magunkat. De legalább az alattam lévő már nagykorú Saab nem hagy cserben. Talán mert mindig is gondosan bántam vele. Amióta az enyém Lenkének hívom, mert annyira aranyos, szinte mosolygós, mint Lenke mama a dékániból. De már ő is a múlt, és nem is tudja, hogy mennyire elismertem őt. Jaj, ne!

– Helló, segíthetünk? Hívjunk egy vontatót? Vagy legalább elvigyünk a legközelebbi városba?

– Ha bevisztek, azt megköszönném, Lenkét addig itt hagyom. Végül is ő hagyott el engem.

– Bocsánat, és Lenke hol van, talán elaludt az autóban?

– Nem dehogy, az autóm Lenke, aki annyi év után cserben hagyott, most, amikor a legnagyobb szükségem lenne legalább egy valakire, aki mellettem van. Azt hittem Lenke az, de most ő is cserben hagyott. Mi a legközelebbi nagyobb város?

– Mi Füredre tartunk, valami fesztivál van ott, és a barátaink meghívtak.

– Az remek lesz nekem is, onnan majd mindent el tudok intézni, remélem. És nagyon hálás vagyok, gyalog azért messze lett volna.

Füreden szerencsére nyoma sem volt semmiféle letargiának, a város izzott, hatalmas hömpölygő tömeg, csupa vidám ember. Mint egy hatalmas házibuli, ahol a legközelebbi ismerősöd a kezedben lévő pia. Borzasztó és elviselhetetlen. Na nem a pia.

– Helló Anti! Hát ezt nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk. Te és a rock.

– Sziaaa, ööö Liza! De jó, hogy látlak. De milyen rock?

– Hát Eliza vagyok, még abból a homályos pesti buliból, kb. 4-5 éve. Látom élénken emlékszel, pedig akkor minden centiméteremet alaposan átvizsgáltad.

– Ne haragudj, de most kissé ideges vagyok, mert Lenke váratlanul elhagyott, pedig ő volt szinte az egyetlen, akiben minden feltétel nélkül megbíztam.

– A nők már csak ilyenek, ha nem kapják meg amit ígértek nekik. Szóval ez itt egy kétnapos rock fesztivál, azt hittem erre jöttél. Persze gondolhattam volna, hogy valami más okból lehetsz itt. És itt akarod a csapodár Lenke nyomait mélyre temetni?

– Nem dehogy. Lenke a kocsim, csak lerobbantunk. Én még korábban. Az elmúlt két hetem egy folyamatos lerobbanás volt. Ezen a rock igazából még javíthat is. De most látom, hogy milyen jól nézel ki, semmit sem változtál. Ahogy így elsőre látszik, egy centit sem. Majd később talán találkozunk, előbb Lenkét kell lerendeznem.

– Akkor van két ajánlatom, ami inkább csak egy, ha már a centiket említetted. Keresünk közösen egy autómentőt, és visszajövünk, vagy keresel egyedül egy autómentőt és visszajössz. Az előbbi esetén biztosan együtt indítjuk a mai napot a Kansas Tribute koncerttel.

– Jó legyen úgy.

– De akkor hogyan?

– Hát közösen és Kansas. Bármi is legyen az. Bár nekem Kansas-hez inkább a jazz kapcsolódik.

– Ja, gondolom, meg a por. De meglepetés lesz, az tuti. Ahogy látom itt egész közel van egy autómentő, remélem tud segíteni, bár ez a két nap minden más szempontból halál. Csak a fesztivál van, semmi más. Lehet, hogy Lenkének várnia kell majd.

És ezzel, az amúgy is kissé túlmozgásos és még mindig rendkívül csinos Eliza, lendületesen intézkedni kezdett. Ezt akár valamiféle pozitív jelnek is felfoghatnám, de az ilyesmire már hosszú napok óta nem áll rá az agyam.

– Na öt perc és indulhatunk. Géza bá’ azonnal itt lesz.

– És ezt hogy?

Alig egy óra alatt a régi-új csajom mindent elintézett. Ha ez így indul, akkor nyugodtan bízhatok az erős folytatásban. Még akkor is, ha elhatároztam, hogy engem nő többé nem fog otthagyni. Lenkét nem számítom ide.

Aztán hamar kiderült, hogy Lenke hosszabb pihenőre számíthat, ami jelen esetben 2 nap. Értsd két éjszaka. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy isteni jel, vagy csak Eliza szeretné bepótolni a korábban abbahagyottakat. De mindegy is, mert akárhogyan szeretném felidézni röpke közös múltunkat,  nem nagyon sikerül. Pedig Eliza nem egyszerű jelenség, ráadásul az esze is a helyén van. A srácok azt mondanák, hogy kicsit rámenős, talán nyomulós is, de szerintem csak olyan akar valamit fajta, plusz, ahogy mondani szokás nem tűr halasztást. És ez most engem egyáltalán nem zavar, mert hagyom, hogy áradjon körülöttem minden, aminek érzelmi töltete van. Persze csak az ágyig, mert ott sok minden eldől. Utána.

– Hahó cowboy, itt vagy még? Vagy van még intézni való?

– Ja-ja, persze, illetve nincs, de itt vagyok. Pontosabban majd még szerzek egy szállást valahol, mert biztosa nem bírom itt hajnalig a koncerten.

– Már a szállás is pipa, mert itt Füreden már egy pótágy sincsen, úgyhogy nálam alszol.

– Hoppá! Ez nagyon jól hangzik. Arra gondoltam, hogy meg is szolgálnám a jóságodat. Este főznék valamit, talán emlékszel, hogy ez a hobbim.

– Naná, az természetes. De én nem pont erre gondoltam.

– Tudom. Én is csak másodikra. Iszunk valamit?

Nem tudom részletesen elmesélni, hogy mi is történt, de talán a recepttel kezdem. Na jó, inkább nem, mert lehet, hogy a másik izgalmasabb.

Eliza szédületes lány. Ahogy hazaértünk, mintha megszűnt volna talpraesett, „mindentmegoldok” lány, és hihetetlen kedvesen előbújt belőle egy káprázatos, finoman csábító, bájos és hívogató, vonzó angyal. Semmi nyomulás, semmi határozottság. Pont, amire vágytam, bár ennek az estének a gondolata, vagy a reménye parányit sem fordult meg a fejemben, úgy 3-4 órával ezelőtt.

– Nem akarsz egy kicsit maradni még?

– Ó, dehogynem. Elugrok a szerelőhöz és jövök. Talán sétálhatnánk egyet utána.

– A szerelő után? Vagy már megint másra gondolsz?

Azon morfondíroztam, vajon hogy-hogy Eliza egyedül van. Csinos, rendkívül vonzó, érzelmi intelligenciája bizton mondhatom, hogy átlagon felüli, határozott, rátermett, gondoskodó igazi nő. És ahogy észleltem, nem volt ebben semmi mű. Vagy csak jó színész. Talán kiderül, talán nem, egyelőre ennyi elég az agyalásból.

Ha igaz az, hogy minden kezdet nehéz, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy a második, már könnyebb, mint az első. És a mi második napunk pont ilyen volt. Nem csináltunk semmi különöset, haladtunk a bevált recept szerint. Ennél többre nekem most nincs is szükségem. Lehet, hogy ez önzőnek tűnhet, de tudjátok, engem nő többé nem fog megvezetni. Szóval a bevált receptet alkalmaztuk minden értelemben. A konyhában is és a hálóban is. Elhatároztam, hogy valami könnyű vacsoránk lesz, Eliza ennek egyáltalán nem állt ellen, pedig a nők közül sokan gondolják, hogy a férfihoz a hasán keresztül vezet az út. Az ágyba. Sokan még ennél is többet szeretnének, ami egy bizonyos pont előtt életveszélyes öngól lehet. Na és a vacsi. Mondjam úgy, mint a séf testvérem, olyan bocuse d’or stílusban? Szóval pulykacomb szeletek, karamellizált vöröshagyma, olíván futtatott, zsenge lencse mártáson. Ami a nagyim szerint annyit tesz, hogy lencsefőzelék gazdagon, amit mi csak úgy hívtunk, hogy füstölt lencse gazdagon. Nagyon finom.

Melyiket szeretnéd? Persze nagyon nem mindegy, hogyan készítitek el. De ezzel most nem vesződnék, tény az, hogy nagyon jól sikerült, ami nem csak annak az üveg rozénak köszönhető, amit a készítés közben megittunk.

– Tudod mit? Öltözz! Megyünk a koncertre, mert ez szerintem neked tetszeni fog.
– Hát most teljesen megleptél, azt hittem azt mondod, hogy vetkőzz. Koncert nélkül, de tudod mit? Zokszó nélkül megetted, amit főztem, most neked is jár egy bónusz.
Elindultunk, megfelelően megalapozott hangulatban. Amint közeledtünk, egy nagyon ismerős, kissé rekedt hang üvöltött bele a pillanatnyi csendbe.
„Megmutatom, ennek a személt pöcsnek, hogy ki a séf a házban.”